Sophie.

A legújabb streetstyle bejegyzésben egy bájos barátnőmet, Hasznos Jenny Sophie-t szeretném nektek bemutatni!

Elsősorban a modellszakmáról, Párizsról és a pólóiról faggattam egy csöppet - merthogy a Párizsban született lány sokáig modellkedett, most pedig feliratos felsőket készít Moi Moi márkanév alatt. 

Sophie csupa kedvesség, a hangja édes, a mozdulatai pedig finomak és lágyak, de ezt a képek és a szöveg mellett mind a képzeletetekre kell bíznom... lehet, hogy el kéne gondolkodnom a videókészítésen!

A fotókat én készítettem.

Sophie pólója Moi Moi, a táskája Zoe Phobic, a cipője Zara.

            - Hogyan lett belőled modell?

           - A szokásos történet. Egy (szerencsére nívós) modellügynökség bookere meglátott az utcán, és rá pár napra már aláírtam egy szerződést. Azóta úgymond hobbiból modellkedtem csak, de több ügynökséget és országot is megjártam. Két célom volt, ha már én is kaptam ebben lehetőséget: bekerülni egy Vogue-ba, valamint végigcsinálni egy külföldi Fashion Weeket. Úgy döntöttem, hogy ha ezek sikerülnek, akkor abbahagyom a modellkedést. Sikerült, abbahagytam.

        - Mesélnél nekünk egy kicsit erről a szakmáról? Hogy gondolod, melyek azok a sztereotípiák, amelyek igazak és melyek nem?

           - Bevallom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, és még csak nem is volt tervben, hogy modell leszek. Sőt, nem is igazán tartom magam annak. Az én szememben a "modell" ott kezdődik, hogy az élete egy bizonyos időszakában tényleg ez a szakma tölti ki a mindennapjait, ezért él, és ebben igyekszik a csúcsra törni, az ambícióit megvalósítani. Felkel reggel 6kor azért, hogy az egész napos castingok előtt elmehessen edzeni. Nem koplal, de azért folyamatosan odafigyel a helyes és kalóriamentes táplálkozásra. (Na ezek azok, amiket én soha nem tettem.) A munkákon alázatos és profi, nem hisztizik, hanem nyel (az alázatosság fontossága volt az első amit megtanultam ebben a szakmában). Valamint teljesen természetes, hogy egy Elle fotózásról rohan mondjuk egy CK bemutatóra. Itthon ilyen nem nagyon létezik, habár manapság minden harmadik lány "modellnek" vallja magát. Tény és való, hogy nagyon sok szép és csinos lány szaladgál az utcán, de attól még nem lesz ez a szakmája. Az igazi magyar modellek már rég külföldön dolgoznak. Sajnos felhígult ez a szakma (is), és már rég nem azok az értékek a mérvadók, mint régen. 

           Én viszonylag későn kezdtem el modellkedni, éppen ezért soha nem is voltak benne nagyra törő terveim. Ehhez képest azért szép eredményeket értem el, több magyar és külföldi tervezőnek/márkának voltam az arca, és ott voltam a világ nagy magazinjainak hasábjain is (Elle, Marie Claire, Harper's Bazaar, Vogue stb.). Minderről kevesen tudnak, mert vagy nem vertem nagy dobra, vagy a mai napig nem ismernek fel.

         Rengeteg fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb, amikre úgy emlékszem vissza, mintha nem is velem történt volna meg, hanem egy filmet néznék. Volt egy varázsa. Volt azonban egy árnyoldala is, de ha ezekről elkezdenék mesélni, akkor vagy nem olvasnátok végig a cikket, vagy reggelig itt ülnétek a gép előtt. Legyen elég annyi, hogy volt szerencsém például Monacoban egy luxus yachton szemtanúja lenni annak, hogy 14-15 éves lányok mi mindent tesznek meg a hírnévért. És hogyan lesz belőlük ténylegesen felkapott modell. Sajnos a drogokról és a szereposztó díványokról szóló pletykák is majdnem mind igazak (tisztelet persze a kivételnek). Szerencsére én azért mindig nemet tudtam mondani, dehát ez nem is volt kérdés.

             - Melyik felkérésedre vagy a legbüszkébb, és melyik volt a kedvenc munkád?

         - Hú, nagyon sok kedvencem volt. Talán az egyik, aminek nagyon örülök, hogy felfigyelt rám egy rendkívül tehetséges magyar haute couture tervező, Becker Beatrice, akinek elmondása szerint a kedvenc modelljévé válhattam, és idővel nagyon jó barátnők is lettünk. Van egy hasonló történetem, a Zoe Phobic márka tervezője, Szimon Ágó velem fotózta be az első kollekcióját még évekkel ezelőtt. Azóta is szeretünk együtt dolgozni, több kampányában is volt szerencsém szerepelni. Nem meglepő módon mi is összebarátkoztunk.

És ha már itt tartunk, a barátomat is egy fotózás alkalmával ismertem meg, ő a Yakira tervezője. Ezekért a dolgokért és emlékekért érte meg belevágni.

             - Külföldön, például Indiában is dolgoztál - itt milyen tapasztalatokat szereztél? Mennyiben más külföldön modellkedni, mint itthon?

        - Dolgoztam Párizsban és Milánóban, de a suli és munka mellett Ázsiát már nem mertem bevállalni. Másfél éve azonban vettem egy nagy levegőt és eldöntöttem: mielőtt teljesen abbahagynám a modellkedést, megismerek egy új, idegen kultúrát. Sokat töprengtem, melyik ország legyen az, míg végül India mellett tettem le a voksom.

           Pici korom óta nagy vágyam volt a Taj Mahalhoz eljutni. Úgy éreztem magam, mint Alíz csodaországban. Egyszerre volt tündérmese és rémálom. Három hónapot éltem Delhiben, az első hónap élményeit egy blogon vezettem, de aztán annyira felgyorsultak az események, hogy nem volt időm többet írni. Tudtam, hogy sokat fogok kint tanulni, és más emberként jövök vissza. Bátor voltam, de nem bántam meg. Egyik legkedvesebb kinti munkám az volt, amikor egy híres indiai divattervezővel pózolhattam a Harper's Bazaar közepén. Az egész fotózás valahogy olyan volt, mint egy szürreális álom.

            Hogy más-e külföldön modellkedni, mint itthon? Teljes mértékben. Minden országnak megvannak a maga szokásai, amihez akarva akaratlanul asszimilálódnak a kint élő lányok. Kultúránként más a munkamorál, mások az elvárások, igények. Annyiban talán sajnos hasonlít az itthoni állapothoz, hogy külföldön is vannak alsó kategóriás, kevésbé erős ügynökségek, csak ott nem a "portfólió készítéssel" húzzák le a lányokat, hanem konkrétan azzal, hogy menő szórakozóhelyekre viszik őket bulizni nap mint nap, ahol all inclusive ingyen ehetnek és ihatnak, de persze ezért nem kevés összeget kapnak értük cserébe...

             - Nemrég kaptál egy filmszerepet is - milyen élmény volt színészkedni, izgultál a forgatás előtt? Hogy készültél a szerepre?

             - Ó igen, hatalmas élmény volt, egy újabb kis álmom vált valóra. Pár éve eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne egy filmben egy párizsi lányt alakítani, erre tessék. Meglepő módon egyáltalán nem izgultam, valahogy természetesnek vettem az egészet. Valószínűleg azért is, mert az évek alatt már hozzászoktam a kamerához. Igazából előtte is mindig a forgatások voltak a kedvenceim, több külföldi reklámban is dolgoztam. A szerepemre nem volt nehéz készülnöm, hiszen a főhősnő karaktere nagyon hasonlít az enyémhez, azzal a nüansznyi különbséggel, hogy ő, azaz Gilberte az 1920-as évek elején született. A forgatások alatt végig franciául beszéltem, feliratoznak majd. Jövő ősszel lesz látható a film, és a regény után a "Ketten Párizs ellen" címet viseli majd.

             - Szívesen Párizsba költöznél? Párizs vagy Budapest?

             - Párizsban születtem és nőttem fel félig, édesapám francia. Szívesen visszaköltöznék, de most még túl sok minden húz Budapesthez. Édesanyám, a barátom, a barátaim, a munkám... Egyelőre megelégszem azzal, hogy amikor tudom, meglátogatom a kinti családom. Ilyenkor mindegy egyes alkalommal úgy érzem magam, mint Audrey Hepburn a Breakfast at Tiffany-ból, szó szerint megkótyagosodok a párizsi édeskés levegőtől, egyszerűen szerelmes vagyok abba a városba. Igazából ha tehetném, egész életemben csak vajas croissant ennék, párizsi kávéházak pici asztalkáinál ücsörögnék vagy fel alá sétálgatnék a Szajna parton az Eiffel torony és a Notre-Dame között. Ó jaj, már ahogy leírtam, összeszorult a szívem! Azt hiszem, honvágyam van.

             - Megosztanál velünk egy szép emléket Párizsból?

          - Inkább egy vicceset. Úgy 3 éve szokás szerint majdnem lekéstem a párizsi járatot, épp, hogy becsusszantam az utolsó pillanatban, amikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. A sorstárs késők, azaz két francia pasas addig-addig viccelődtek rajtam, ahogy kétségbeesetten vonszoltam a poggyászom a repülőhöz vezető folyosón, míg dühösen rájuk nem mordultam (konkrétan elküldtem őket franciául a francba). Ekkor azonban észrevettem, hogy én bizony Gérard Depardieu-vel és Edouard Baer-rel állok szemben (akik éppen akkor forgatták nálunk az Asterix-et). Erre hangosan felnevettem, mire ők addig addig erősködtek, hogy maradjak ott velük az első osztályon, míg az utat végül Asterix és Obelix között ülve, velük együtt pezsgőzve tettem meg. Szerintem az volt életem addigi legabszurdabb két órája. :)

               - Hogyan jött a Moi Moi ötlete, és milyen terveid vannak vele?

             - Mindig azt szoktam mondani, hogy a Moi Moi (ejtsd: Moá Moá) a Yakira kistesója. Ha Peti nem került volna az életembe, akkor soha nem jutott volna eszembe pólómárkát csinálni, habár mindig is kreatív voltam. A Moi Moi egy kedves hobbinak indult, francia feliratos pólókkal. Nemrég volt egy éves. Azóta nagyon sok más felirat is született, és egyre nagyobb trend lett a multik üzleteiben is ez a vonal. Ugyan igyekszem mindig az egyediségre törekedni, de van, hogy egy már létező, mainstream szöveget kérnek tőlem pólóra/pulcsira - természetesen az ilyen igényeket is szívesen teljesítem.

             Nagyon szeretem a Moit, és biztos, hogy nem fogom egy jó darabig abbahagyni. Egy frappáns feliratos basic fehér póló mindig is jolly joker lesz egy jól szabott farmerrel, kis fekete blézerrel és egy magassarkúval például. Folyamatosan bővül egyébként a fazon és szín skálám is, de mivel nem vagyok divattervező, szeretnék megmaradni az egyszerűbb szabásoknál. Minden egyes darab egyedi, magyar termék, melyre saját kezűleg teszem rá az általam tervezett mintát. A anyagot (100% pamut) is én választom, fontosnak tartom a minőséget. Szerencsére van egy kincset érő csodavarrónőm is, akivel nagyon könnyű és rugalmas együtt dolgozni. Már csak azért is szeretném még sokáig életben tartani a márkát, mert nagyon fel tud tölteni a tudat, hogy örömet tudok vele szerezni másoknak. Látni azt, milyen boldogan veszik át azt, amit nekik csináltál, mindent megér.

            - Milyen egy tökéletes szabadnapod? 

        - Bevallom őszintén, annyi mindent csinálok egyszerre, hogy csak nagyon ritkán jut időm igazán kikapcsolni. Ilyenkor viszont kedvem szerint felnyitok egy üveg francia bort, vagy főzök egy jó kis teát és bevackolom magam az aktuális kedvenc könyvemmel valamelyik sarokba. Dacára annak, hogy egyfolytában rohanok valahova, az olvasásról nem mondtam le. Kedvenceim az orosz és francia realisták. Sokszor láthattok engem buszon, metrón, villamoson, de még az utcán sétálva is könyvvel a kezemben. Mentem már neki oszlopnak emiatt. :)

            - Kedvenc idézet?

        - Lehet, hogy elcsépelt, de üzenem minden olvasónak, hogy: "Mindig viseld a láthatatlan koronád!" 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ide kattintva megtalálod a blog facebook oldalát is.

Portré-pár-jegyes fotózásokat vállalok, ha érdekelnek a részletek, írj a rebeka.larinne@gmail.com - címre!