Éjfélkor Párizsban. Nézzétek meg, csudajó, főleg ha legalább egyszer komolyan elgondolkodtatok már azon, hogy milyen príma dolog is lenne átkerülni egy kicsit az univerzum egy korábbi korszakába. Ha pedig ti is olyan nosztalgiázó lelkületű egyének vagytok mint én, legszívesebben egész álló nap régi zenéket búgatnátok és vintage ruhákban futkosnátok, ha túlzásba viszitek a régi holmikban való gyönyörködést (legyen az egy kottafüzet, vagy egy haszontalan, apró dobozka) és odavagytok Párizs manzárdtetős épületeiért... na, akkor kötelező darab.
Woody Allen legújabb filmjének főhőse (Owen Wilson) is pontosan ilyen, mindig is szerette volna meglesni a húszas évek Párizsát, ami egyszer csak sikerül is neki, ott találja magát a művészvilág kellős közepibe, Dali, Hemingway, Man Ray és Picasso társaságában.
Egy nagyon kedves, szerethető, nevetős kis film ez, olyan hangulattal, amibe rögtön beleszerettem - nem is csoda, az egyik kedvenc időszakom az 1920-as évek (ráadásul éppen esszét írok az Art Deco ornamentikáról és a divatról, így még nagyobb a lelkesedés). A jelmezek, a frizurák és a díszletek mesések - még egy szürrealista esküvő is megjelenik a vásznon - Cole Porter dalai a háttérben, a színészek pedig még a legkisebb szerepekben is vígan lubickolnak.
Néhány kép a filmből, próbáltam olyanokat keresni, ahol legalább egy kicsit látszanak a csinos jelmezek, de sajnos eddig még nem sokan vizsgálták ebből a szempontból a filmet, így csak ennyit tudtam összegyűjteni. Aztán, három rövid epizód, hogy kedvet kapjatok hozzá. Az első egy videómontázs Párizsról a film elejéről - kissé közhelyes, de azért szeressük az ilyet is - a második szimplán hangulatos, a harmadik pedig valószínűleg a legjobb jelenet amit mostanság láttam, bevallom, még meg is könnyeztem.
Midnight in Paris. Lovely movie, you shall watch it, especially if you're into vintage things just like me.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése